„Nem törekszem arra, ami túl nagy és elérhetetlen nekem. Inkább csitítottam, csendesítettem lelkemet, mint anya a gyermekét.” (Zsolt 131,1-2)
Ez a jelenlegi helyzet nagyon érzékenyen érintett bennünket, úgy lelkipásztorokat, mint gyülekezeti tagokat, akik vágyakoznak a lelki táplálék, az igehirdetés, a krisztusi, testvéri együttlétek után. Ebben a furcsa időszakban a legfontosabb az elcsendesedés, az önvizsgálat, és az, hogy az ingerültség, feszültség helyett szeretettel, derűvel forduljunk embertársaink, ismerősök és ismeretlenek felé.
Emberi életünk nem problémamentes. Jézus nem ígérte azt, hogy olyan életünk lesz, mint amikor valaki békésen sétál egy csodálatos virágoskertben, hanem meg kell harcolnunk a hitnek a harcát. A hitharchoz hozzátartoznak azok a nehézségek, amelyekkel a mindennapokban találkozunk, de olyan veszélyek is, amelyek világméretűvé válhatnak, mint például ez a járvány. De a keresztyéneknek tudatosítaniuk kell, amit Jézus ígért: Ő velünk van minden napon a világ végezetéig.
Ebben az időszakban, amikor bezártnak érezzük magunkat és a lehetőségeink korlátozottak, próbáljuk megragadni és kihasználni ennek a veszélyhelyzetnek a pozitív oldalát. Találjunk lehetőséget az elcsendesedésre, önmagunk megvizsgálására! Ebben segíthet bennünket ez a zsoltár, amely egy csendes, halk, szelíd imádság. Rácsodálkozhatunk a bámulatra méltóan alázatos, az önmagát vizsgáló, imádkozó emberre. A zsoltár furcsasága, hogy szinte elejétől a végéig egyes szám első személyben beszél az imádkozó ember.
„Nem törekszem arra, ami túl nagy és elérhetetlen nekem. Nem vágytam, nem vágyok elérhetetlen dolgok után. Mivel mindig törekedtem és tudtam befelé nézni, mindig tudtam, ki vagyok. Megláttam azt, hogy milyen lehetőségeket adott nekem az Isten, s megelégedtem ezzel. Nem akartam többet, nem akartam mást. Nem irigyeltem, nem próbáltam megszerezni, elérni azt, ami másnak megadatott, nekem nem.”
A 131. zsoltár írója (aki maga Dávid király lehet!) magába néz, s mindazt, amit magában lát, megfogalmazza és kimondja. Imádsággá épp azáltal válik ez az önvizsgálat, hogy az Isten előtt történik. Bár kevesen szoktunk erre időt szakítani, és furcsának tűnik ez a módszer, de nekünk, keresztyén embereknek szükségünk van időről-időre az önvizsgálatra. Szükségünk van arra, hogy Isten előtt el- és lecsendesedve magunkba nézzünk, s mindazt, amit magunkban, a lelkünkben találunk, azt meg tudjuk fogalmazni.
Dávid önvizsgálatában fogalmaz így: „csitítottam, csendesítettem lelkemet, mint anya a gyermekét.” A lélek csitítása, csendesítése az anyatejjel jóllakott gyermek elégedettsége és nyugalma, s ez az állapot szavakban alig kifejezhető. Jó lenne ezt meg- és átélnünk!
(Vad Zsigmond esperes-lelkipásztor meditációja)
