„Amikor elcsüggedt a lelkem, az Úrra gondoltam, és imádságom eljutott hozzád, szent templomodba.” (Jón 2,8)
Úgy gondolom, hogy az elszigeteltséget idén – kisebb vagy nagyobb mértékben – már mindnyájan megtapasztaltuk vagy jelenleg is megéljük. A karantén egyszerre közös és egyéni tapasztalás. Közös, mert látjuk, hogy hatással van családokra, közösségekre, nemzetekre és az egész világra, ugyanakkor egyéni megélés is, mert ebben a helyzetben mindenkinek megvan a maga története. Meggyőződésem, hogy a világjárvány következményei nem egyformán találtak és találnak meg bennünket. Ha megérkezik az életünkbe, akkor a távolság, a bezártság, az elszigeteltség és a kiszámíthatatlanság próbára teszi még a legerősebb személyeket és kapcsolatokat is. S ha ez így van, akkor belegondolhatunk egy pillanatra abba, hogy milyen nagy erővel szakadhat rá a teher azokra a felebarátainkra, akik amúgy is úgy érzik, sok minden nincs helyén az életükben.
Ahogy az elszigeteltségről, elszigetelődésről gondolkodtam, Jónás próféta jutott eszembe. Kapott Istentől egy küldetést, és mégis elindult egy másik irányba! Végül kidobták a viharos tengeren hánykolódó hajóból, és kikötött a hal gyomrában. Nem arról elmélkedek és nem is arról szeretnék írni, hogy a vírushelyzet Istentől jött-e vagy sem. Inkább azzal a párhuzammal szeretnék bizonyságot tenni, amit Jónás története és a személyes karanténmegélésem között véltem felfedezni, és amire úgy érzem, ez az ige tanított. Nem kértem a karantént, mégis kaptam. Ezzel szerintem sokan vagyunk így. Sok területe elől lehet menekülni az életnek, lehet menekülni Isten és saját magunk elől is. De a helyzet megálljt parancsolt és akkor, első ránézésre nem maradt más, csak a fájdalmas felismerés, hogy mennyi minden történt, míg rossz irányba futottam. Mennyi mindent kell rendbe tenni. Megtapasztaltam, hogy a karantént lehet Istennel és Isten nélkül is tölteni, viszont aki hosszú ideig csak befelé, felfelé pedig nem igazán figyel, az a saját karanténjában magában rekedhet, és a helyreállás hosszú folyamat. Kedves Testvérem! Talán te is éltél vagy élsz meg hasonlót ebben a fura évben.
Jónás a hal gyomrában így imádkozott az Úrhoz: „Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, és ő meghallgatott engem. A halál torkából kiáltottam segítségért, és te meghallottad hangomat. Mélységbe dobtál, a tenger közepébe, és áradat vett körül. Minden habod és hullámod átcsapott fölöttem. Én már azt gondoltam, hogy eltaszítottál magadtól, és nem láthatom többé szent templomodat. Már-már életemet fenyegette a víz, mélység és örvény vett körül, hínár fonódott a fejemre.” – Jónás számára a hal gyomrában eltöltött nehéz idő mégis áldást hozott. Őszintén tudott Istenhez kiáltani! Megszólította Őt és az Úr nem maradt néma „Amikor elcsüggedt a lelkem, az Úrra gondoltam, és imádságom eljutott hozzád, szent templomodba…De én hálaéneket zengve áldozok neked, és amit megfogadtam, teljesítem. Az Úrtól jön a szabadulás! Az Úr pedig parancsot adott a halnak, és az kiköpte Jónást a szárazföldre.”
Kedves Testvérem! Hiszem, hogy Isten soha nem hagy bennünket magunkra és mindig utat mutat, csak legyünk őszinte kapcsolatban vele, hogy megérthessük Őt. Ő a mennyei Atya, aki soha nem hagyja el gyermekeit. Arra bátorítalak, hogy légy engedelmes gyermek, aki nem akar elszakadni Istentől a próbák idején sem. Légy ma is az, aki megfogja az Úr vezető kezét és nem engedi el, míg végül elérkezik a szabadulás!
(Káposztás Gábor lelkipásztor meditációja)
