“Emberfia! Őrállóvá teszlek téged Izráel házában. Ha igét hallasz tőlem, figyelmeztesd őket az én nevemben!” (Ezékiel 3, 17)
Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem az őrálló szóról azonnal a felelősség jut eszembe. A Szentírásból tudhatjuk azt, hogy Ezékiel a babiloni fogság idején volt próféta. Olyan idők voltak ezek, amikor a nép fogságba került, mégpedig azért, mert nem engedelmeskedett Isten parancsának. Különböző isteneknek, bálványoknak hódolt, engedetlen volt az Úrral szemben. Isten számos módon próbált meg kommunikálni az emberrel, akár a próféták által is – sajnos többnyire sikertelenül. Továbbá – ahogy történt Ézsaiás vagy Jeremiás idejében is¬ – ők többször is intették a népet, hogy térjenek meg, de nem tették. Ezután következett az ítélet. Azt gondolom, mindamellett, hogy igen negatív kicsengésű ez a szó, ugyanakkor feltételes is, hiszen függ attól, hogyan döntünk. Jól látszik ez Izráel sorsán is: nem akart hallgatni az Úrra, sem a prófétákra – és meg is lett az eredménye.
De mi vajon meghalljuk, ha Isten szól hozzánk? Komolyan vesszük az igét, ami által keres bennünket? Vagy csak meghalljuk, és azonnal félretéve továbbállunk? Vajon mi engedjük, hogy hatással legyen életünkre az ige, bátorítson, vigasztaljon, de ha kell, intsen is bennünket? Bizony előfordul, hogy az ember már nem hallja Isten szavát, mert annyira megkeményíti szívét, hogy nem akarja észrevenni a hívást, a parancsot, az üzenetet. Igen nyomorúságos állapot ez. Ebben az állapotban szólal meg Ezékiel, a próféta, mert Istennek fontos az ő népe. Először azt gondolnánk, elhagyta őket az Úr, de nem így volt. A könyörülő Isten meg akarja menteni a romlásba hulló népet. Mindaz, amit tesz, csupán azért van, mert nincs más megoldás. Igen, számtalanszor érezhetjük, hogy már csak akkor tud hozzánk szólni Isten, amikor látszólag nincs más lehetőség. Akkor kiáltunk, akkor hívjuk segítségül, amikor már minden összeomlik körülöttünk, az életünk pedig elkezd zuhanni a mély szakadék felé.
Ha elolvassuk Ezékiel könyvének az adott részét, láthatjuk, milyen csodálatos, de egyben nehéz feladatot kapott Istentől: őrállóvá tette, hirdesse az Ő igéjét minden időben. Akkor is, ha hallgat rá a nép, akkor is, ha nem. Ez az, ami igazán fontos ma is. Mindannyian, akik Isten gyermekei vagyunk, ezt a feladatot kaptuk, akár lelkészek vagyunk, akár más hivatást töltünk be. És ezzel együtt megkaptuk a felelősség feladatát is. Mert ez igen nagy felelősség. Felelősek vagyunk azért, hogy hogyan viszonyulunk embertársaink felé.
Most pedig, amikor egy szokatlan és nehéz időszakot élünk, különösen is nagy hangsúlyt kap a felelősség az életünkben, a családban, a munkahelyen, a közösségben, ahová tartozunk. Mindannyian kaptunk feladatot, amiért felelősek vagyunk. Az a kérdés, hogy helyesen értelmezzük-e? Vagy hagyjuk elhatalmasodni az önzőség érzését életünk felett, és csak azt nézzük, nekünk mi a jó? Nagyon fontosnak tartom, hogy gondolkodjunk el őszintén saját életünket vizsgálva, hogy mire mondhatjuk rá: „igen, ez az én felelősségem, és úgy is élek vele!”
Ebben a vírushelyzetben most mindannyian őrállók vagyunk. Minket is, ahogy Ezékielt akkor, most feladatokkal bízott meg Isten, akár egyénileg, akár egy közösségben. Ezt kell nekünk észrevennünk, ennek kell eleget tennünk, hogy ezzel is teljesíthessük a mi Urunk akaratát, és betölthessük azt a feladatot, amit ránk bízott. Legyen ebben segítségül Istenünk!
(Papp Imola segédlelkész meditációja)
