“Látom, hogy vége lesz mindennek, ami megvan, de a te parancsolatod végtelen.” (Zsolt 119,96)
A korlátozások egy dolgot nem szabad, hogy akadályozzanak, az pedig az Istennel való kapcsolatunk megélése. A mindennapi feladatainkat egymástól elszigetelve, maszkkal az arcunkon, kezünket fertőtlenítve végezzük, ügyelve a távolságtartásra. Ebben a helyzetben a minket érintő tömérdek korlátozás sokszor csak életünk megrontójaként, nehézségeként jelenik meg.
A Teremtő Atya nem pusztán a mindennapi feladatok elvégzésére hívott el bennünket. Vegyük le a maszkunkat, mikor Istennel beszélünk, amikor hozzá fordulunk! Ne akadályozza semmi, hogy kiöntsük a szívünket, hogy elmondjunk mindent neki, akár örömről, akár bánatról legyen szó. A korlátozásokról olvasva, azokat megélve, általában a negatív oldal kapott és kap hangsúlyt. A korlátnak azonban két oldala van. Az egyik oldalon van mindaz, amitől megóv bennünket, jelen esetben a vírustól, ami nem válogat, fiatal és idős, ország és ország között. A másik oldalon vagyunk mi, sokszor érezve, hogy bizony ez a korlát gyakran átjárható, és egyre többen vagyunk érintettek a betegségben.
Egyre szűkebb az életterünk, egyre kevésbé érezhetnénk biztonságban magunkat, azonban keresztyén emberként a megszorítások egészen más értelmet nyernek. Az Úristen szeretete és kegyelme végtelen. Az általa készített korlátok, a parancsolatok inkább útjelzőként segítenek bennünket. A megszorítást pedig nem fojtogató érzésként tapasztaljuk, hanem Isten hozzánk lehajló szereteteként, amely minden helyzetben átölel bennünket. Ezt a szeretetet megtapasztalva pedig küldetésünk van. Töredékesen, de képesek vagyunk továbbadni ezt. Így bátorítalak, hogy a családodban valóban ölelésként, tágabb környezetedben pedig a lehetőségeknek megfelelően add tovább az Úristen szeretetét, mert annak nincsenek korlátai. Emberileg tegyük meg, ami tőlünk telik a vírussal szemben, de közben egy pillanatig se feledkezzünk meg abba kapaszkodni, ami végtelen.
(Püski Gábor lelkipásztor meditációja)
