„Közel van az Úr a megtört szívűekhez, és a sebzett lelküeket megsegíti.” (Zsolt 34, 19)
„A semmi ágán ül kis szívem, kis teste hangtalan vacog.” – írja József Attila egyik versében, és milyen sokan élik át életükben ezt a „semmiben” való magányos létezést.
Sebeket hordozunk a lelkünkön, amiket lehet, hogy nem lát körülöttünk a világ, mégis fájdalmat okoz és nem tudunk tőlük teljes életet élni. Vágyunk a gyógyulásra, de mégis sokszor csak elnyomni vagyunk képesek a fájdalmat és nem találjuk a valódi gyógymódot.
Amikor megbetegszünk és fájdalmaink vannak, általában orvoshoz fordulunk vagy valamilyen gyógyszert veszünk be, hogy minél előbb jobban legyünk és folytathassuk tovább a mindennapjainkat. „Nincs idő a fájdalomra!” – lehetett hallani a reklámszlogent pár évvel ezelőtt, mert nem tehetjük meg, hogy lemaradjunk vagy kimaradjunk a világ felpörgött eseményeiből.
Azonban mi történik, amikor a lelkünk betegszik meg? Amikor a lelkünk fáj és gyötrődik? Amikor hiába próbálkozunk, mégis csak felületesen vagyunk képesek a fájdalmat enyhíteni és újból és újból szembe kell néznünk lelki sebeinkkel?
Jézus, amikor találkozott egy testileg-lelkileg megtört emberrel, sosem sietett, sosem volt felszínes, nem gyors praktikákkal próbálta a fájdalmat enyhíteni, hanem az egész ember életét gyógyította meg.
A Mindenható Úr látja mindazt, ami fáj és arra hív, hogy osszuk meg vele, sőt arra bátorít a zsoltáros, hogy kiáltsunk Istenhez őszintén, hogy elkezdődhessen a gyógyulás az életünkben. Mert azt ígéri Isten, hogy akik hozzá fordulnak, azoknak meghallgatja könyörgésüket.
Jézus a kereszten átélte a legbrozalmasabb fájdalmakat, azért, hogy nekünk gyógyulást adhasson. „Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.”(Ézs 53, 5)
Ma, amikor mindent megteszünk azért, hogy megóvjuk testi egészségünket, engedjük, hogy Isten gyógyítsa a lelkünket, egész életünket.
(Szász Anna Boglárka lelkipásztor meditációja)
