„Uram, nincs emberem.” Talán ismerősen hangzik a mondat, és nemcsak azoknak, akik ismerik a bibliai történetet, mely a Bethesda tavánál játszódik, ahol sok beteg ember fekszik, várva, hogy Isten angyala felkavarja a vizet, és belépve a medencébe meggyógyuljanak. Ismerős lehet nekünk a saját életünkből is. Előfordulhat olyan élethelyzet, melyben azt érezzük, hogy egyedül vagyunk, nincs senki, aki segíthetne. Vannak pillanatok, mikor ránk tör a magányosság érzése, mikor hiányzik a másik ember társasága, mosolya, ölelése. A vírus idején bizonyára sokunkat megviselt a közvetlen, személyes kapcsolatok hiánya. Átéltük és megtapasztaltuk az érzést – lehet, hogy csak egy rövid időre -, amit a harmincnyolc éve beteg ember mondott Jézusnak, hogy nincs emberem. El sem tudjuk képzelni, milyen dolgokon ment keresztül az a beteg ember a Bethesda tavánál, mikor végül ezeket a szavakat kimondta, hogy nincs emberem. Elképzelhető, hogy volt családja, barátai, de a hosszú évek alatt elfáradtak, megfáradtak, beleuntak a hasztalan várakozásba. Megtörténhetett azonban az is, hogy a beteg ember volt kibírhatatlan, és ő maga üldözte el azokat, akik segíteni akartak neki.
Sok mindennek az átgondolására késztet bennünket is ez a rendkívüli helyzet. Számos tanulmány foglalkozott már eddig is azzal, hogy mennyire fontosak a társas kapcsolatok, és milyen pozitív hatással vannak az életünkre. Fizikális és mentális jólétünkre, sőt még a karrierünkre is. Azt is tudjuk, hogy nem a kapcsolati hálónk nagysága, hanem a minősége a lényeg. De talán elfelejtődött sokak számára az a tény, hogy van egy kapcsolat, ami mindenek előtt, és fölött áll. Ez pedig az Istennel való kapcsolatunk. Ő az, aki kezdeményező a velünk való kapcsolatban, mi pedig válaszolhatunk a bennünket megszólító isteni hangra. Ugyanakkor az Istennel és embertársainkkal való kapcsolatunk szorosan összefügg és egymástól elválaszthatatlan. Ha helyreáll a bizalom Istennel, akkor rendeződik önmagunkkal és embertársainkkal való viszonyunk is. A bűneset nyomán megromlott az ember és Isten kapcsolata, és ez azonnal kihatott a teremtménytársakkal való érinkezésre is. Egyedül Jézus képes a bűn által megrontott világban Istenhez visszavezetni az embert. Amíg nem jutunk el a felismerésig, hogy nincs emberem, és Jézus segítségére szorulok, addig ott fogok szenvedni a „Bethesda tavánál.” Ha viszont engedem, hogy Jézus meggyógyítson, ahogy a harmincnyolc éve beteg tette, akkor helyre fognak állni az emberi kapcsolataim is. Lehet, hogy fizikálisan hiányoznak majd emberek.Lehet, hogy nehezen viselem majd a korlátozásokat, de lesz erőm és bölcsességem elviselni mindezeket.Minél inkább elmélyül a kapcsolatom Istennel, annál kevésbé fogom magányosnak érezni magamat. Egyre inkább megtapasztalom az Isten mindenütt jelenvalóságát, ahogy csodálatosan fogalmazza meg ezt a 139. zsoltár írója:
„A karmesternek: Dávid zsoltára. Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem. Tudod, ha leülök vagy ha felállok, messziről is észreveszed szándékomat. Szemmel tartod járásomat és pihenésemet, gondod van minden utamra. Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, Uram. Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod. Csodálatos nekem ez a tudás, igen magas, nem tudom felfogni. Hova menjek lelked elől? Orcád elől hova fussak? Ha a mennybe szállnék, ott vagy, ha a holtak hazájában feküdnék le, te ott is jelen vagy. Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó végén laknék, kezed ott is elérne, jobbod megragadna engem. Ha azt gondolnám, hogy elnyel a sötétség, és éjszakává lesz körülöttem a világosság: a sötétség nem lenne elég sötét neked, az éjszaka világos lenne, mint a nappal, a sötétség pedig olyan, mint a világosság. Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében. Magasztallak téged, mert félelmetes vagy és csodálatos; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt. Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha a föld mélyén képződtem volna. Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük. Mily drágák nekem szándékaid, Istenem, mily hatalmas azoknak száma! Számolgatom, de több a homokszemeknél, és a végén is csak nálad vagyok.”
(Kubinyiné Mikó Ágnes lelkipásztor meditációja)
