„Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.” (1Kor 13,13)
Amikor a sárgán izzó napkorong a tavaszi bíbor horizont alá bukott, felhangzott a csillogó víztükör szélein végig húzódó nádfalban a kecskebékák éneke. Az egyik nádcsomó tövében egy barna foltos, zöld színű kecskebéka igyekezett átjutni a nádszálak között és társai sorfalán keresztül.
– Hová ez a nagy sietség? – fordult oda az egyik énekes a békák kórusából. – Mi itt már elfoglaltuk a helyünket!
– Csak a Holdat meg a csillagokat szeretném látni! – felelte a barna foltos, zöld színű kecskebéka, miközben két nádszál között igyekezett átpréselni magát.
– Lehetetlen alakok vannak! – fújt egyet az egyik énekes béka asszonyság.
– Ne menj ki a nyílt vízre, barátom! – sürgette egy másik énekes. – Ott járkálnak a gólyák!
A barna foltos, zöld színű kecskebéka azonban tovább igyekezett, hogy utat találjon magának a sűrűn nőtt nádszálak és a kórustagok között a szabad vízhez, mert azt remélte, hogy ott megláthatja a ragyogó Holdat és a csillagokat. Gondolatai egyetlen akarattá sűrűsödve irányították mozdulatait, és a vágy, hogy megláthassa az éjszaka égitesteit, mindennél erősebben irányította akaratát. Úgy érezte, minél jobban igyekszik, minél nagyobb erővel küzd a szabad vízre, annál inkább akadályokba ütközik. Azt érezte, hogy ereje elhagyja, teljesen elfárad. Ekkor két, erősnek tűnő, piros nádszál jelent meg közvetlenül előtte a vízben. Úgy érezte, meg kell bennük kapaszkodnia, nehogy elsüllyedjen a vízben.
Hirtelen némaság vette őt körül, és az előbb még lelkesen éneklő kórus minden tagjának nyoma veszett, elnyelte őket a víz és a nádtenger. Alig eszmélt rá minderre a barna foltos, zöld színű kecskebéka, a nádszálak egyszerre megmozdultak, és egy titokzatos erő felemelte őket a levegőbe, a víztükör felé. A béka pedig csak emelkedett és emelkedett a nádszálakkal együtt, majd egyszer csak eltűnt szeme elől a parti nádas ágas-bogas levélzetének sokasága, s a levegőben repülve feltündökölt előtte az éjszakai Hold minden sugarával. Látta, ahogy a kerek fénykorong ott ragyog előtte fehér köntösbe bújva, körülötte pedig megannyi apró fénypontként a csillagok óceánja öleli körül.
A kis barna foltos, zöld színű kecskebéka szíve színültig megtelt örömmel, és olyan boldogan kezdett kuruttyolni, mint még sohasem azelőtt. Miközben emelkedett a nádszál-lábakba kapaszkodva, és egyre magasabbra jutott a felhők fölé tartva, mindig közelebb a fénylő holdkoronghoz, hálásan dalolt a Hold felé, és azt érezte, nem hiába reménykedett, megtartotta őt a békák Ura.
Lent, a tóból előbukkanó békafejecskék figyelték a gólyalábakba kapaszkodó barna foltos, zöld kecskebékát, amint gólyaszárnyak repítik a víztükör fölé.
– Szegényke! Neki sem sikerült. – mondogatták egymásnak.
A barna foltos, zöld kecskebéka pedig vidáman repült egyenesen a Hold felé.
A reménység mindig olyan, hogy szeret megkapaszkodni valamiben. Pál apostol a korinthusi gyülekezetnek írt első levelében a kegyelmi ajándékok között említi meg a reményt, ráadásul a három legfontosabb közé sorolja azt, a hit és a szeretet mellé. Éppen ezért a mi reménységünknek az Úrba kell kapaszkodnia, aki elkészítette számunkra reménységünk tárgyát, a megváltást és az örök életet.
Sokszor talán félreértjük azokat a kapaszkodókat, amelyeket Ő ad nekünk, hogy ne veszítsük el az élet viharaiban a reménységünket. Olykor bizonytalanok vagyunk, ellankadunk, megfáradunk a küzdelemben, ilyenkor reménységünk tüze is kevesebb meleget ont életünkre. A mi Urunk azonban a legkülönfélébb, gyakran nagyon hihetetlen eszközök segítségével cselekszi meg azt, amit ígért, hogy reménységünk beteljesüljön. Ez a hit vezethet át bennünket a legsűrűbb akadályok között is.
(Molnár Szabolcs lelkipásztor meditációja)
