Sajnos a hajléktalan emberekről a legtöbbünknek negatív sztereotípiák jutnak eszünkbe. Sokan egyből az „alkoholista”, „koszos”, „büdös” jelzőkre asszociálnak, és mellette még megfogalmazzák azt az általánosító megjegyzést, miszerint „biztosan tehet róla, hogy ide jutott”. Pedig bizony jólelkű, példaértékű, kitartó emberek is kerülhetnek nehéz helyzetbe. Gyülekezetünk támogatásával például az 51 éves Edit és párja, Sándor ma már albérletben laknak, dolgoznak és felelősségteljesen vezetik életüket, pedig néhány élve még az utcán éltek.
H. Edit szegény családból származik. Néhány évvel ezelőtt egy nap különbséggel veszítette el édesanyját és korábbi élettársát. Az adósságokkal egyedül maradt, így elveszítette lakásukat, és Edit pedig az utcára került hajléktalanként. Két felnőtt korú gyermeke Budapesten él és dolgozik, és habár akkor is rendszeresen próbálták segíteni és támogatni édesanyjukat, a lakhatást nem sikerült egyből megoldani. Napjait az utcán kellett töltenie, éjszaka pedig hajléktalanszállókon húzta meg magát. Rövid idő után a gyülekezetünk fenntartásában működő Reménysugár Hajléktalanok Nappali Melegedőjének életébe is becsatlakozott, eljárt az alkalmakra. Az intézmények ugyan az étkezési, ruházkodási, tisztálkodási lehetőségeket megadták számára, de elhatározta: szeretne talpraállni, és egyenesbe hozni az életét.
Betegeskedő édesapja egy önkormányzati, 23 négyzetméteres szociális bérlakásban élt, ahová – rendezve a korábbi viszályokat – Edit is beköltözött, és vállalta apja ápolását. Miután édesapja elhunyt, megörökölte a lakás használati jogát. Ahogyan beszélgettünk, teljesen lenyűgözött az a példamutató, felelősségteljes hozzáállás, ahogy jelenlegi otthonáról beszél: „Nagyon vigyázunk erre a lakásra. Tényleg az az első, hogy a bérleti díjat és a számlákat kifizetjük, ne maradjunk el, nehogy újra az utcára kerüljünk. Pedig nem sok a pénzünk. A párom dolgozik, de nincs megfizetve, én most intézem a rokkantságit. Az élettársamat négy évvel ezelőtt ismertem meg, ő is hajléktalan volt. Ha minden nap elmegy dolgozni, akkor keres legfeljebb 76 ezer forintot. Pont ma megyek a postára, most is 51 ezer forintot fogok befizetni. De nem baj, a nadrágszíjat meg tudjuk húzni, eszünk inkább zsíros kenyeret, csak a lakás megmaradjon.” – mesélt Edit az anyagi helyzetükről.
Nem igényel komolyabb fejszámolást: a számlák befizetése után nem sok pénze marad a párnak. De Edit és Sándor nem panaszkodik, elmondják, hogy ennyiből is meg tudnak élni, és ha bajban vannak, a gyermekek is próbálnak segíteni nekik.
Az elmúlt hónapban viszont ismét kihívás elé állította őket az élet. Az önkormányzat tulajdonában lévő bérlakásokat ugyanis rendszeresen ellenőrzik, hogy megfelelő állapotban legyenek, és a lakásukra már nagyon ráfért a felújítás, amire azonban nem futotta volna önerőből. Dancsó Zoltán, a Reménysugár lelkipásztora azonban sok követ megmozgatott értük: Oláh István lelkipásztorral közösen a Gulyás Tüzéphez fordultak kérésükkel, hogy a felújítást támogassák adományukkal, akiktől laminált parkettát és festéket is kaptak. Ezúton is tolmácsoljuk H. Edit hálás köszönetét a segítségért! A munkatársi közösség, valamint a Diakóniai Bizottság pedig a munkában segített, így néhány nap alatt sikerült felújítani a garzonlakás szobáját. A szobába belépve pedig látszik is, hogy meg is becsülik Editék a helyüket: rend fogad minket, az asztalon virág, és kedvesen mutatja, hogyan tervezi egy-egy lakástextillel még otthonosabbá tenni bérlakásukat. A fürdőszoba és a konyha festése is szerepel a közeljövő tervei között, ezt Edit párja, Sándor fogja elvégezni munka után, hétvégente.
Elköszönés előtt megkérdeztem Editet, lenne-e még szükségük bármire. Először szégyenlősen mosolygott, mondta, hogy igazán semmire, így is elmondhatatlanul hálásak a sok segítségért, ők már így jól vannak. Biztattam, hogy nyugodtan mesélje el nekem, mire vágyna még, hátha tudunk megoldást találni. „Tetszik tudni, egyetlen dologra vágynék még nagyon: egy villanytűzhelyre. A gáz nincs bevezetve, van egy két rózsás rezsónk, azon tudok főzni. Igaz, elkészül azon is sokminden, de olyan jó lenne, ha lenne egy sütőnk is, és tudnék néha rakott krumplit vagy rakott karfiolt készíteni! Azok annyira finomak, és idejét sem tudom, mikor ehettem legutóbb ilyesmit.” – vallja be Edit szíve vágyát.
Lekísértek, elköszöntünk, én pedig gondolataimba mélyülve indultam útnak. Egyrészt annyira pozitív, annyira lélekerősítő volt ezt látni és hallani, hogy hittel, kitartással és megfelelő hozzáállással talpra lehet állni. Persze azt számtalanszor elmondta Edit, hogy mindezt külső támogatás nélkül nem tudták volna elérni. De mennyire fontos az, hogy tudjunk és merjünk segítséget kérni, ha szükségünk van rá! Másrészt azonban szívfacsaró volt hallani, hogy valakinek ez a legnagyobb vágya és álma, hogy legyen otthon egy sütője, hogy amikor olcsóbb lesz a krumpli, tudjon egy tepsi rakott krumplit készíteni. Miközben sok helyen rendszeresen a kukában landol az utolsó adag rakott étel, mert már unjuk, hogy harmadik napja is azt kellene enni… Elképesztő, hogy mennyire viszonyítás kérdése minden.
