“És hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged és te dicsőítesz engem.” (Zsoltár 50,15)
Évekkel ezelőtt hivatalos ügyben találkozóra mentem egy ismeretlen irodaházba. A nagy sietségben figyelmetlen voltam és nem jó ajtón mentem be, ami becsapódott utánam. Néhány másodperc elteltével rádöbbentem, hogy rossz helyen járok és nem tudok kijutni. Gyorsan az emberi erőforráshoz nyúltam: elővettem a telefonomat, hogy segítséget hívjak, de a telefonom néhány másodpercen belül elköszönt és lemerült. Pánikba estem. Nemcsak azért, mert senki nem tudta, hogy hol vagyok, hanem mert nem tudtam, hogyan juthatnék ki. Segítségre volt szükségem! Magamban imádkozva igyekeztem megnyugodni, majd a félhomályos folyóson sorra nyitogattam volna az ajtókat, amikor végre az egyik kinyílt. Az ablakhoz rohanva segítségért kiáltottam, ami kis idő múlva meg is érkezett.
Az elmúlt félévben mindannyian egy ismeretlen helyzetben találtuk magunkat, amire nem voltunk felkészülve. Valljuk be őszintén, hogy a félelem minket is megkísértett, mert úgy éreztük, hogy sorra bezáródnak az ajtók: a karantén, a távolságtartás, a visszafogott kapcsolattartás mind-mind kétségbe ejtett és ejt bennünket sokszor még ma is. Vannak, akik még most sem érzik magukat biztonságban, mert nincs amibe, vagy akibe kapaszkodjanak. Mit tehetünk, és személy szerint mit tehetek én?
Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítalak téged…! Be kell látnunk, hogy olyan időszakok élünk most, amikor ajtók záródnak le körülöttünk. De soha ne feledjük el, hogy van egy ajtó, amely mindig nyitva áll, csak zörgetni kell rajta és megnyílik előttünk! A mi Istenünk bíztatásában erőt ad és reményt nyújt, hogy ebben a nehéz helyzetben sem hagy bennünket magunkra, hanem meghallja segélykiáltásunkat. Ezért ne szűnjünk meg hívni és kérni őt, Jézus Krisztust, aki szabadítását kegyelmesen nyújtja felénk mindenkor.
(Mátyásné Szabó Beáta lelkipásztor meditációja)
