“Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, de nem vétkezett.” (Zsid 4,15)

Az erdő közepén egy gazdagon virágzó rét terült el. Kicsi, de annál színesebb. A nyíló virágok között volt egy liliom, amely az összes többinél ragyogóbban virított. Büszke volt csillogó szirmaira, karcsú alakjára, hívogató illatára. A méhek nagyon szerették a virágporát, és naponta többször is rászálltak, hogy nektárt gyűjtsenek. A liliom büszke volt rá, hogy ilyen népszerű a méhek körében, és úgy gondolta, hogy szépsége túltesz a mező összes virágának szépségén.

Az egyik est sok felhővel és mennydörgéssel telepedett az erdőre és a közepén elterülő, parányi mezőre. Rövidesen hatalmas szél kerekedett, a tölgyek és kőrisek ágai pedig ropogtak, ahogy a fuvallatok döntögették egyik irányból a másikba. Az évszázados fák sokáig állták a szelek támadását, védelmezték a törékeny virágszálakat, de később már minden felől zúgott az erdő, és a kósza fuvallatok belemartak a rét virágaiba.

A liliom, aki minden növénynél magasabbra nőtt a réten, igyekezett elbújni a mardosó szelek elől, de azok egyre jobban kóstolgatták vitorlaszerű szirmait, végül egy erős rántással földre döntötték. Szára elrepedt, levelei erőtlenül hullottak a pázsitra, színpompás szirmai pedig hópelyhekként hullottak szerteszét. Néhány óra múlva a vihar csendesedni kezdett, az öreg fák nem ropogtak tovább, és a réti növények is csendben megnyugodtak. Csak a liliom feküdt némán, kiterítve a fövenyen.
Hetek teltek el a nagy vihar óta. Jöttek áztató esők, melengető napsugarak, és a mező újra régi pompájában virított. A liliom körül apró hajtások jelentek meg, amelyek a Nap fénye felé vágyakoztak. Hárman növekedtek egy tőről, de egyikük sem nőtt olyan magasra, mint a vihartól megtépázott virág. Szépségük és illatuk azonban talán még az övénél is csodálatosabb volt.

Az életünk elérkezhet egy olyan pontra, amely elégedettséggel tölt el bennünket. Mindez azonban hamis illúziókat kelthet bennünk, és úgy gondolhatjuk, hogy minden rendben van, hiszen nincsenek gondjaink, képesek vagyunk urai lenni és maradni dolgainknak. De vannak nálunk hatalmasabb és általunk nem befolyásolható történések, amelyek egyetlen pillanat alatt kibillenthetnek bennünket látszólagos egyensúlyunkból.

Számomra a böjt mindig annak a megtapasztalását jelentette, hogy nagyon törékenyek és végesek vagyunk, de szeretjük azt hinni, hogy minden rendben van bennünk és körülöttünk, és még keresztyén emberként is gyakran elhárítjuk az Úr segítő szándékát. A böjtben mindez letisztul, a komfortot jelentő dolgok megvonásával egyre több szükségletünk felerősödik. Az így jelentkező szükségletek között világossá válik, hogy mindenek előtt az Isten kegyelmére és elfogadó szeretetére van szükségünk, sokkal inkább, mint a jólétre, amit magunknak teremtettünk meg. Olykor ez egy újjászületéssel felérő megtapasztalássá válik, amelyből újabb életek sarjadnak ki. Annak a megtapasztalása, hogy Krisztus szenvedett értünk, miattunk, helyettünk, mégis fájnak neki a mi sebeink is, látja és hordozza a terheinket, olyan erővel tölt el, ami semmi máshoz nem fogható.

Azt kívánom, hogy Neked is legyen ilyen új életet, életerőt adó böjtöd idén, húsvét előtt!

Molnár Szabolcs lelkipásztor